Bár számtalan cikk, könyv és beszélgetés mesél arról, hogy mik azok a témák, amelyek mentén érdemes belevágni (például párkapcsolati problémák, válás, párkapcsolat hiánya, munkahelyi nehézség, konfliktus a kollégákkal, főnökkel, pályaválasztási kérdések, nyugdíj megélése, életközép válság, barátságok nehézségei, családdal, szülőkkel, gyerekekkel kapcsolatos dilemmák, rosszkedv, rosszul alvás, kilátástalanság érzése, gyász, egyéb félelmek) még mindig sokan dilemmáznak, hogy „itt van-e már a pillanat”. Merthogy eddig is megoldották egyedül, akkor most miért lenne másképp. Eddig is nehéz volt, de kibírták. Eddig sem haltak bele, hát most sem fognak. Kérdés, hogy mennyire igazak ezek?
Ha nehéz, azért nem, ha könnyebb, azért nem
Sokan azért nem kezdik el, mert éppen annyira sok a nehézség, hogy nem akarnak még plusz terheket venni magukra – ők tévesen teherként és nem segítségként azonosítják az önismeretet, terápiát (erről itt írtunk korábban). Aztán amikor kevesebb lesz a nehéz, akkor meg úgy vélik, ezért nincs értelme, hiszen épp most kicsit jobb… Pedig „nyugalmi” időszakban mindig könnyebb elkezdeni a magunkkal való szembenézés gyakorlását, mert kevésbé nagy a tétje, kevésbé lehet drasztikus egy-egy felismerés, és jobban ráérünk rutint szerezni, mint amikor már „ég a ház”. Ez egy nagyon gyakran hallott kifogás, hogy ha nehéz, azért nem járunk, ha meg épp könnyebb, akkor azért nem. Jellemzően a váltakozó periódusok után elérkezik a pont, amikor már annyira nagy a baj, hogy szinte pánikszerűen érkezik meg az önismeretbe az illető és akkor már sokkal nehezebb, hosszabb, fájdalmasabb az út az egyensúlyhoz. Érdemes lenne ezt szem előtt tartva mégiscsak kipróbálni minél előbb.
Kifogás vagy megoldáskeresés?
Persze krízisben nem mindig tudunk élni ezzel a lehetőséggel, például fizikailag nem tudjuk megoldani, mert mondjuk beteget ápolunk és nehezen tudunk elmozdulni. Azért ilyenkor érdemes megvizsgálni, hogy ez mennyire a valóság, és mennyire csak mi képzeljük be magunknak ezt a korlátot. Lehet, hogy ilyenkor nem személyesen, hanem online megyünk konzultációra, és nem hetente, hanem kéthetente vagy akár csak havonta egyszer. De ha szeretnénk segítséget kapni, hogy ne csak mi segítsünk, akkor ezt többnyire meg tudjuk oldani. Ez inkább szemlélet kérdése, és a nagyon gyakori mártírprogramok tartanak távol attól, hogy segítséget kérjünk. Hiszen generációkon át azt tanították nekünk, hogy az a jó ember, aki segít és az nem, aki segítséget kér. Sajnos ez a paradigma még tartja magát, pedig annyit hallani már arról, hogy a mai világban ennek a nézőpontnak már lejárt az ideje.
Prioritások
A másik gyakori érv, főleg krízisben, hogy anyagilag nem tudjuk ezt vállalni. Közben sokszor nem engedünk a megszokott dolgainkból, legyen az egy fodrász vagy étterem… és a lelki munkát nem tesszük erre az elengedhetetlen listára. De ez csak a mi döntésünk: sokkal több embernek férne ez bele és lenne hasznos, mint ahányan meglépik. Természetesen nem bagatellizálni szeretnénk, hogy vannak helyzetek, amikor tényleg nagyon-nagyon nehéz erre is áldozni. Viszont sok olyan emberrel is találkozunk, aki felismerve azt az óriási segítséget és szemléletváltást, amit az önismeret ad, inkább nagyon tudatosan átnézik a költségvetést, meghatározzák a prioritásaikat, és lehet, hogy csak havi egyszer jönnek el a korábbi sűrűbb látogatások helyett, de mindent megtesznek annak érdekében, hogy segítséget kapjanak. Az önismeret gyakran pont arra világít rá, hogy hol tartjuk másutt a prioritásainkat, akár érzelmileg, akár anyagilag, akár életvezetés szintjén, ami nem feltétlenül a legjobban szolgál minket. Ehhez persze le kell számolni sok felhalmozott hiedelemmel, mintával, akár családi, akár társadalmi beidegződéssel.
Valójában leggyakrabban az erről való beszélgetésekben oda lyukadunk ki, hogy az igazi távoltartó tényező a félelem. Leginkább az a félelem, hogy mit látok meg magamból, amit eddig nem, amit nehéz lehet utána feldolgozni. Erről is írtunk korábban, hogy miért nem kell félni.
Családban marad?
A mai gyors, bonyolult és stresszes világban aligha van bárki is, aki egyedül el tudja hordozni a történések érzelmi részét. Persze sokan számíthatnak barátokra, a családra, ami hatalmas segítség, ám ők nem mindig tudnak abban utat mutatni, hogy mitől lehetne könnyebb, mit lehetne másképp csinálni. (Esetleg pont azért javasolnak valamit, mert valójában attól nekik lenne könnyebb az életük, nem az illetőnek, akinek a tanácsot adják. Nehéz elfogulatlan véleményt vagy támogatást kapni ismerősöktől). Minél tovább húzzuk, annál inkább felgyűlik a feszültség, és annál messzebb megyünk egy úton, amin aztán visszafordulni és másfelé indulni sokkal több idő és energia lesz, mint jobban megvizsgálni, hogy melyik utat válasszuk.
A cikk szerzője Vass Anita, a Mental Spa szakmai vezetője