„Hogy vagy?” „Köszönöm, jól.” Ismerős? Valószínűleg te is kimondtad már ezt a választ úgy, hogy közben gombóc volt a torkodban, vagy legszívesebben csak annyit szóltál volna: „Valójában fogalmam sincs, hogy fogom túlélni a mai napot.”
A blogbejegyzés szakmai vezetőnk, Vass Anita a Recharge Lab-on elhangzott előadásának szerkesztett változata.
Tapasztalataink szerint az emberek túlnyomó többsége reflexszerűen a pozitív választ választja, még akkor is, ha a valóság köszönőviszonyban sincs ezzel. De miért hazudunk magunknak és másoknak? Miért váltunk túlélő üzemmódba egy egyszerű kérdés hallatán?
1. A sebezhetőség ősi félelme
A válasz az evolúciónkban rejlik. Évezredeken át a gyengeség egyet jelentett a halálos veszéllyel. A vadonban a gyengét megeszik, a történelem során a sebezhetőt kifosztják vagy legyőzik. Ez a minta mélyen beleégett az idegrendszerünkbe.
Bár ma már nem kardfogú tigrisek elől menekülünk, a modern kor kollektív szorongásai – a hírekből ömlő háborúk, gazdasági válságok vagy járványok – ugyanazokat az ősi reflexeket hívják elő belőlünk. Elrejtjük a sebezhetőségünket, mert tudattalanul attól félünk: ha kiderül, hogy nem vagyunk erősek, a horda kivet magából, vagy elveszítjük a pozíciónkat az irodai hierarchiában.
Talán most van először lehetőségünk arra, hogy ne csak túléljünk, hanem feldolgozzuk ezeket a transzgenerációs traumákat, és ne a félelem irányítsa a válaszainkat.
2. Pozitív hozzáállás vagy toxikus pozitivitás?
Itt jön a képbe a modern pszichológia egyik legfontosabb különbségtétele. Az idegrendszerünk alapvetően veszélyfigyelésre van huzalozva, ezért valóban tudatos munka az öröm felé fordulni. Ebben nyújt nekünk kapaszkodót a logoterápia, melynek alapítója, Viktor Frankl vallotta: a legnehezebb helyzetekben is megőrizhetjük a belső tengelyünket, ha képesek vagyunk értelmet találni a szenvedésben.
Frankl nem a katedrán ülve találta ki ezt: neves pszichiáterként élte túl a koncentrációs táborok borzalmait, miközben teljes családját elveszítette. Ha valakinek tehát elhihetjük, hogy a hozzáállásunkat még a legkiszolgáltatottabb helyzetben is megválaszthatjuk, az ő.
De vigyázat: van egy határ!
A logoterápia lényege az értelemkeresés és a méltóság, a toxikus pozitivitás viszont a tények letagadása. Lássuk, mi a különbség:
-
Egészséges hozzáállás: „Tudom, hogy nehéz, de keresem benne azt a tanulságot, ami előrébb visz.”
-
Toxikus pozitivitás: „Nincs is semmi baj, csak gondolj valami szépre!”
Amikor átírjuk a valóságot és elfojtjuk a nehézségeket, azok akadályokként gyűlnek fel a mélyben. Minél tovább haladsz ezen a rossz utcán, annál több energiádba fog kerülni később a visszafordulás.
3. Az erő nem a tűrésben, hanem az őszinteségben van
Sokan egy irodai környezetben azt tanulják meg, hogy a „profi” az, aki bírja a gyűrődést, aki sosem panaszkodik. De a pszichológiai értelemben vett erő nem a végtelen tűrésnél rejlik.
A valódi változás ott indul el, amikor először mered kimondani: „Nem vagyok jól.”
Amíg azt mondogatod, hogy minden rendben, az agyad nem kezd el megoldásokat keresni. Gyakran megvárjuk, amíg a belső feszültség, az úgynevezett szenvedésnyomás elviselhetetlenné válik, és csak a végponton kérünk segítséget.
Ezt azonban nem érdemes megvárni! Segítséget kérni nem gyengeség, hanem a legmagasabb szintű önreflexió. Sokkal kevesebb munkával és fájdalommal javítható a helyzet, ha az elején valljuk be magunknak az igazat.
Szeretnél végre őszintén válaszolni?
Az önismereti munka nem arról szól, hogy „megjavítunk”, hanem arról, hogy segítünk lebontani azokat a falakat, amiket a sebezhetőségtől való félelem emelt köréd. Egyéni konzultációinkon egy biztonságos, ítélkezésmentes térben nézhetünk rá arra, mi van a „Köszönöm, jól” válaszod mögött.
Tegyél egy lépést önmagad felé, és kérj időpontot konzultációra még ma.